A felvidékről kitelepítettek emléknapja alkalmából Gútán tartotta meg a komáromi székhelyű Kecskés László Társaság a megemlékezést, a Nagyboldogasszony Plébánia templomban, április 13-án. A barokk stílusú templom 1723-1724 között épült, figyelemre méltó történelmi és kulturális műemlék, belseje késő barokk stílusú, a kitelepítettek emléknapján ennek a templomnak a harangját hallhatták a Kossuth Rádió hallgatói, délben.
A megemlékezést egy szomorú esemény előzte meg, a Kecskés László Tárasaság elnöke, Nemes Andrásné Zsuzsa április 8-án elhunyt, így az egybegyűltek róla és munkásságáról is megemlékeztek.
Lezsák Sándor a Magyar Országgyűlés alelnökének védnöksége alatt megtartott megemlékezés szentmiséjét Nagy Péter János gútai plébános celebrálta, aki prédikációjában kiemelte, az, hogy itt lehetünk, annak köszönhető, hogy a jogfosztottság idején, a kitelepített családok és fiatalok nem vesztették el a reményt, mertek családot vállalni, vagy idehazaelnyomásban, vagy idegenben – Csehországban, és aztán haza tértek, vagy az új hazában, Magyarországon. A 77 évvel ezelőtti események nem ismétlődhetnek meg újra, az élet nem állt meg, az emberek meghallották az igét, amelyet az Úr mondott, én vagyok itt, ne féljetek!
Simon Ilona református lelkész szerint, emlékezni kell. Meg kell emlékezni arról, mi történt a kitelepítés éveiben, beszélni kell a kitelepítésről, mert az iskolákban nem tanítják, akiket nem érintett el sem tudják képzelni, hogy mit jelentett egy közösség – legyen az egy család, egy gyülekezet, egy nemzet – életében. Beszélni kell róla az ittmaradottaknak és az anyaországban élőknek, mert csak így lehet megérteni a felvidéki magyar nép haragját. Emlékezni kell, hogy lássuk mire képes az ember, hogy lássuk, milyen könnyen válik ember, embernek farkasává. Emlékezni kell, hogy mi is történt a kitelepítés éveiben, hogy mennyi emberi lelket tettek tönkre, egyesek embertelen, ésszel fel nem fogható határozatával, és lehetne beszélni a levelekről, a pakolásról, a vagonokról, a hosszú útról, az öngyilkosságokról, de a könnyekről, az utolsó ölelésekről kézfogásokról és az érzésekről is.
Nem tudjuk elképzelni, mit jelentett azoknak az embereknek: itt hagyni a szülőföldet és a hazát, itt hagyni kedvest, barátot, szomszédot, rokont, itthagyni a templomot és a temetőt, itt hagyni a földet és a házat, a földet, ami a megélhetést és a jövőt jelentette, a házat, ami biztonságot adott, a templomot, ami isten közelségét jelentette és a temetőt, ami a test végső nyughelye. Emlékezni kell azokra, akiket innen Felvidékről és innen Gútáról is áttelepítettek vagy Csehországba, vagy Magyarországra, emlékezni kell, és fel kell tennünk a kérdést: miért? Okkal, vagy céllal történt minden, én nem tudom, csak annyit tudok, hogy Isten megengedte. Felmerül bennem a kérdés, az ittmaradottak, vagy az elhurcoltak éltek-e meg nagyobb megaláztatást.
A Kecskés László Társaság nevében Turi Ádám köszöntötte a megjelenteket. A szentmise után elhangzottak az ünnepi beszédek.
Dr. Balogh Csaba Magyarország pozsonyi nagyköveteszerint a II. világháború végén a Csehszlovák állam vezetői megfogalmazták, azon szándékukat, hogy szláv államot szeretnének, a koncepció csak úgy volt megvalósítható, ha nagyszabású etnikai tisztogatást hajtanak végre, a győztes hatalmak támogatásával. De a nagyhatalmak csak a németek kitelepítésébe egyeztek bele, Sztálin hozzájárulásával a szlovák területekről a magyarokat is kitelepíthették. Ezt az emberiség ellen elkövetett bűntettet megpróbálták törvényesíteni, a kassai kormányprogrammal. A 20. század nagyon sok szenvedést okozott a szlovák és a magyar nemzetnek, a köztünk meglévő nézeteltérések, konfliktusok nem a két nép napi együttéléséből fakadtak. Balogh szerint: ideje lenne rendezni közös dolgainkat, és rendezni a legutolsó 100 év konfliktusos időszakát, olyan kihívások előtt állunk ugyanis, amelyekkel külön-külön bizonyosan nem tudunk megbirkózni, újra háború réme fenyeget, igazán megtanulhatnánk egy kicsit összekapaszkodni, megtanulhatnánk, hogy egy-egy nagy európai konfliktus után, mi közép-európai kisnemzetek mindig a nagyhatalmak, a győztesek játékai vagyunk.
Halász Béla Gúta város polgármestere szerint: Sokan félnek visszatekinteni, sokan küszködnek lelki problémákkal, sokunk nagyszülei belerokkantak, többen nem élték túl a megalázást, kisemmizést. Az unokák a nagyszülők és dédszülők elbeszélését sokszor el sem hiszik, nekünk a lehetőséget kell bebiztosítanunk, hogy gyermekeink megtalálhassák a tudás forrását. A Magyarországra telepített családoknál, a leszármazottaknál igaz a mondás: mi vagyunk azok, akiknek van otthon és van itthon, nekik, a Gútáról áttelepítetteknek az otthon még mindig Gúta, vagy a Felvidék, az itthon, pedig ahol laknak.
Több, mint 2000 embert telepítettek ki Gútáról Magyarországra, 176 családot Pitvarosra, 141 családot Mezőberénybe, 78 családot Medgyesegyházára, 37 családot Kondorosra, 28 családot Tótkomlósra és 7-et Békéscsabára, ezek az emberek mindig is gútaiak maradnak, ezeknek az embereknek az emlékére, de minden egyes felvidéki kitelepített emlékére szeretnének 2025-ben egy emlékművet állítani, amire gyűjtést kezdeményeznek.
Vajda Bence Komárom alpolgármestere beszédében méltatta Nemes Andrásné Zsuzsa tevékenységét, amelyet a kitelepítettekért és azok leszármazottaiért, valamint a Kecskés László Társaságban végzett.
Vajda Bence idézte a Kossuth rádióban elhangzó beszédet, amely a déli harangszó után volt hallható, Gúta már több mint 750 évvel ezelőtt is magyarok által lakott terület volt, hiszen első írásos említése 1268-ra esik, amikor az esztergomi érsekség birtoka volt, az itt élő emberek a történelmi katasztrófák után újra és újra talpra tudtak állni, a templom harangjai április 12-én a felvidékről előzöttekért szólnak, éljenek bárhol is a világban. Vajda szerint: a megemlékezésnek a közösség az ereje, míg a közösségnek a megemlékezés. A magyarság 20. századi történelmében bőven akadnak olyan események, amelyeket elfeledni sosem lehet, most emlékezni jöttünk, a jelenlévők tudják, hiszen átélték, vagy családtagjaik átélték, hogy a beneši-dekrétumok milyen tragédiákat okoztak a magyarság kárára.
Lezsák Sándor a rendezvény fővédnöke nem tudott jelen lenni a rendezvényen, de levélben üdvözölte a jelenlévőket, megemlékezett Nemes Andrásné Zsuzsáról, Tamási Áron idézve: A madárnak (…) szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége.
A megemlékezésen felléptek a gútai Művészeti Alapiskola diákjai, valamint Vadkerti Imre és Sipos Dávid.
2012-ben az Országgyűlés április 12-ét a Felvidékről kitelepítettek emléknapjává nyilvánította. Az emléknapok által megőrizzük a történelmi események emlékét.
Vadkerti Neszméri Csilla, dunataj.sk
