„A madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig szülőföldje és sok kötelessége“ – olvasható e Tamási Áron-idézet a túlparti főszervező Kecskés László Társaság meghívóján, amellyel – a további észak-és dél-komáromi társszervezőkkel együtt – koszorúzással egybekötött, közös főhajtásra hívta az érdeklődőket. A jelenlevők április 5-én az észak-komáromi Meghurcoltak emlékművénél emlékeztek a gyalázatos beneši dekrétumok sorsfordító következményeire: a csehszlovákiai magyarok és németek II. világháború utáni években történt deportálására, kitelepítésére.
Komáromban, az Összetartozás Városában több civil szervezet, így az Endresz Csoport, a Felvidéki Értékőrzők, a Lehár Ferenc Polgári Társulás, a Szlovákiai Civil Becsületrend, a Magyar Hatodosok Kulturális Egyesület és a Komáromi Szekeresgazdák Hagyományőrző Egyesülete vállalta a társszervezői szerepet.
Azért is, mert e térséget felettébb sújtották a kitelepítések és deportálások, amiről a túloldali Monostori Erődben emléktábla is árulkodik.
Közösen emlékeztek meg az 1945. április 5-i Kassai Kormányprogram 143 dekrétumáról, amelyek mintegy egynegyede – Eduard Benešnek „köszönhetően“ – közvetlenül vagy közvetve megbélyegezte a szülőföldjéről történő elüldözésre kárhoztatott, csehszlovákiai magyarságot és németséget.
A közös főhajtás helyszínén szívszaggató volt meghallgatni a hajdani embertelen döntéseket Oláh Kálmán, Pro Urbe-díjas dél-komáromi tanár tolmácsolásában. Még akkor is, ha nem most értesültünk először az elődeink vérlázító jogfosztásáról és az itteni magyarság egészének háborús bűnössé való nyilvánításáról. Felidézte az állampolgárság megvonásáról, a földjeik elkobzásáról, a bankbetétek befagyasztásáról, a kényszermunkára küldésükről, a magyar anyanyelv használatának betiltásáról, a magyar kulturális-oktatási szervezetek és intézmények működésének betiltásáról szóló rendeleteket és azok következményeit.
A felvidéki magyarok képviseletében Klemen Terézia, a Kitaszítottak című, témábavágó könyv másik társszerzője is felidézte az elődeink megpróbáltatásait, a hontalanság borzalmas éveit.
A magyar nép különösen sok sorsfordító eseményt élt át a történelme során. A XX. század kiváltképpen bővelkedik a hányattatások sorozatában, hiszen az I. világháború megpróbáltatásai után még olyan történelmi igazságtalanságot is el kellett viselnünk, mint az ezeréves ország megcsonkítása. Ezt egy újabb megsemmisítő vereség és újbóli terület- és népességvesztés követte, ami teljesen felőrölte a háborúban meggyötört tömegek hitét, a politikusokba, vezetőkbe helyezett bizalmát, hűségét és lojalitását” – hangsúlyozta a beszéde elején.
Majd arra emlékeztetett, hogy „a szudétanémetek és a felvidéki magyarok jogfosztása és ősi szülőföldjükről való kitelepítése kezdettől fogva Masaryk és főleg Beneš politikájának a céljai közé tartozott. Vagyis – az ő elképzeléseik alapján létrehozott Csehszlovákiában – a németeknek és a magyaroknak kezdettől fogva nem volt sem előrelátott helye, sem a demokrácia elvei alapján előrelátott szerepe”.
A II. világháború utáni időszak egyik legvitatottabb történelmi eseményének nevezte a Beneš-dekrétumokat, aminek „köszönhető” a csehszlovákiai magyarok csehországi deportálása, majd magyarországi kitelepítése, ám a példátlan intézkedések a német nemzetiséghez tartozókra is vonatkoztak.
Összességében több százezer embert érintettek, akik közül sokan elveszítették otthonukat, rokonaikat, közösségüket és az addigi életüket.
Állítólag azért kellett ezt tenni velük, hogy a hatalom urai megtisztítsák az országot a nácizmus és a magyar revizionizmus veszélyétől. A szégyenletes dekrétumok azonban világszerte sok vitát váltottak ki, mert bőven akadnak, akik úgy vélik, hogy a kitelepítések kollektív büntetésnek minősülnek, s megsértették az emberi jogokat. „Persze azóta már azt is nagyon jól tudjuk, hogy a győztesnek mindent szabad” – szögezte le a szónok.
Arra is kitért, hogy a „szocialista történetírás” az antifasiszta harc részeként értékelte a német és a magyar kisebbségeket sújtó intézkedéseket. A csehszlovák–magyar lakosságcseréről és a felvidéki magyarok Csehországba való deportálásáról először az 1970–1980-as évek fordulóján láttak napvilágot vélemények.
Majd a rendszerváltás után nagyobb lehetőség nyílt arra, hogy nem csak Magyarországon, hanem Szlovákiában is elkezdődjön a feltárás.
„A beneši dekrétumok eltörlése, hatálytalanítása azonban a mai napig várat magára” – hívta fel a figyelmet. Hozzátette: a mindmáig fájó sebek és a felcserélt otthonok jelzik a történelmi igazságtalanságot.
A lakosságcsere nagyon sok embert traumatizált, és a kitelepítetteknek nehéz időszakot jelentett az új élet kezdése ismeretlen területen.
Sokan elveszítették otthonukat, életüket és szeretteiket, és a mai napig fájdalmas emlékeket őriznek a múltról” – fejtette ki a továbbiakban.
Kiemelte, hogy a csehszlovákiai kitelepítések áldozatainak emlékét tiszteletben kell tartani, és a jövőbeni generációknak tanítani kell a történelmi eseményekről, hogy segítsék őket abban, hogy ne ismételjék meg a múlt hibáit.
és közösen dolgozzanak a múlt feldolgozásán és a jövő felé való nézésen. És egy bocsánatkérés mindenképpen kijár…” – zárta tartalmas gondolatsorát Klemen Terézia.
A méltó megemlékezés fényét a már Dél-Komáromban élő Gál László előadóművész, az Őrzők együttes felvidéki származású tagjának a közreműködése is emelte. Végül a civil szervezetek és a Szövetség Komáromi Járási Elnökségének képviselői megkoszorúzták a Meghurcoltak emlékművét. Remélhetőleg hasonló eseményekre majd a következő években is sor kerül…
Nagy-Miskó Ildikó, ma7.sk
fotók: Zink Vass Nóra