HAZA KULTÚRA Jóba Mihály: Színész, aki minden szerepében hiteles

Jóba Mihály: Színész, aki minden szerepében hiteles

1449
hirdetés

Életem minden szakaszában szerettem olyan emberekkel beszélgetni, akik tehetségük, szerzett tudásuk, és munkájukban, hivatásukban felmutatott teljesítményük következtében hatalmas szellemi értéket halmoztak fel magukban, és tartósan beépültek az emberek tudatába. Most azért beszélgetünk Dráfi Mátyás színművésszel, mert ő olyan sokat tud az életről és oly hű hivatásához, hogy másoknak is segíthet azzal, ha átadja, amit ebben az életnek nevezett boldogságos nagy küzdelemben megélt és megtapasztalt. József Attila írta le a következő gondolatot:
„Ahogy e földön marad, mit elejtek, – ha én nem, te megleled”. Ezzel azt szeretném hangsúlyozni, hogy ami érték bennünk van, át kellene adnunk, hogy segítsünk az utánunk jövőknek. Neki van mit átadnia. A művésszel nem csak a varázslatos színházi világról beszélgettünk.

Egyetért az értékátadás szükségességével?

hirdetés

– Igen, a gyerekeket időben sínre kell állítani. Ez a szülő és nem utolsósorban a pedagógusok feladata. A magam munkájából indulok ki. A gyerekeket, ha adott a lehetőség, el kell vinni a színházba, és erre fel is kell őket készíteni, ami a pedagógusok feladata. Oda fel kell öltözni, tudni kell ott viselkedni, még akkor is, ha a kis nézők jelentős hányada – enyhén szólva – neveletlen, és figyelni kell a darab mondanivalójára, üzenetére. A színházlátogatás egy nagy társadalmi összejövetel, ahol lelki táplálékot kaphatunk, ahol jól érezzük magunkat, és lelki feltöltődéssel megyünk haza.

Úgy tudom, a választott hivatására tudatosan készült és szinte konok hűséggel és mélységes emberi alázattal viseltetett mindig vele szemben, s az úton minden lépcsőfokot megjárt.Elérte azt, amit egykoron célul tűzött ki?

– Úgy gondolom, hogy elértem. Ezt a pályát választottam, erre készültem, ezt csinálom, s amíg Isten lehetővé teszi, folytatom is. A színészet a pillanat művészete, egyszeri és megismételhetetlen. Ha a színpadon elrontok valamit, van mit csinálnom, hogy azt helyrehozzam. Nekem a közönség értékelése a mércém, mindig az is volt, és az is marad. Ha nem lettek volna meg bennem azok a képességek, amelyek e hivatás gyakorlását lehetővé teszik, már rég nem lennék színész, s ha lélekből nem szeretném azt, amit csinálok, akkor nem tudnám alázattal és teljes odaadással végezni, amit a közönségem elvár tőlem, és biztosan lennék, lettem volna már olyan szigorú magammal szemben, hogy abbahagyjam.

Óriási szerepskálában fordult meg a színpadon, filmekben, rangos kulturális és társadalmi rendezvényeken, a nagyérdemű örömére és nagy-nagy tiszteletére. Melyek a meghatározó forrásai munkájának?

– A kisebbségi közeg, amelyben élek, amelynek része vagyok. Én magyar színész vagyok Szlovákiában, akinek van küldetése, aminek én testben és lélekben eleget akarok tenni. Tenni úgy, hogy senkit se bántsak, és ne akadályozzam azokat, akik nem az én nemzetem tagjai. Ennek a maroknyi magyarnak akarok lelki táplálékot adni, ami erősíti és megtartja őket nemzettudatukban, hitükben, és abban, hogy otthon érezhessék magukat szülőföldjükön. Én a munkámmal, életemmel adni akarok a felvidéki magyarságnak, nem kapni bármi áron. Ha ez sikerül, nem éltem hiába.

Sikerült az ön által meghatározott küldetés szerint szolgálni?

– Ez a szolgálat, amelyet idestova hat évtizede gyakorolok, elérhető álmom, és vágyam, hogy teljesítsem, amit vállaltam akkor, amikor 1959-ben megtettem az első lépést szeretett és küzdelmes pályámon. Hogy ez az igyekezetem sikeres volt-e, ezt a nagyérdemű dönti el, nekem meg minden színpadra lépésem alkalmával az a kötelességem, hogy megállapítsam és tudomásul vegyem, hogy abban a varázslatos esti 2-3 órában jól érezték-e magukat velem/velünk a színházban. Bármit játszottam, bárkit alakítottam, én mindig Dráfi Matyi voltam. Az viszont igaz, hogy képességeim és fantáziám szerint úgy alakítottam a szerző által kigondolt színpadi figurát, hogy én milyen lennék, ha én lennék az, akit alakítok, amit a rendező rám osztott: például Lúdas Matyi, Švejk, Othello, Tiborc, Lucifer… Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a színpadi figurák megalkotása nem hatott rám, de én a saját életemet élem az általam megalkotott értékrend szerint. Jobbá válnom általuk azonban könnyebb.

Ha egy negatív hőst kitűnően alakított, a gonoszok gonoszát formálta meg, akit a közönség nem zárhat nagyon a szívébe, a függöny legördülése után milyen érzései voltak, sikerült visszaváltozni önmagává?

– Igen, sikerült visszajönnöm a saját életembe, mert a szerep megformálása közben mindig az járt a fejemben, hogy a színpadi alakot úgy mutassam be, hogy ilyenek ne legyetek, emberek! Vagy, ha ilyenek lesztek, akkor mi vár rátok. Megjegyzem, sok gonoszt nem kellett megformálnom.

Úgy gondolom, hogy az ember lelkében minden szerep hagy kisebb-nagyobb nyomot, de ha ez a nyom nagyon komolynak és negatívnak mutatkozik, ki tudja iktatni?

– Igen, ki tudom iktatni, mert én normális ember vagyok, Dráfi Mátyásnak hívnak, aki tudja, mit akar és merre tart. Ha egy tróger senki lennék, a színpadra sem mernék felmenni, mert az emberek tudnák, hogy nem vagyok hiteles, nincs ott keresnivalóm. Így a legnegatívabb színpadi hős szerepében is lehetek nagyon pozitív a közönség szemében, mert tudják, hogy a szerepet azért alakítom, hogy ők olyanok ne legyenek az életükben, amilyennek a színpadon láttak. Nincs bennem gyűlölet, gonoszság, rosszindulat senki iránt. Aki elfordul tőlem, nehezen visel engem, tudomásul veszem, de nem adom vissza. Mindenkinek joga van valamilyennek lenni, amit nem vonok kétségbe. A szeretet alapján létrejött közösségi élet híve vagyok, hogy hajlandók legyünk segíteni egymáson, amit akkor is hirdetek, ha nem kapom vissza, mert ez vezet a lelki békéhez, valamint a gyűlölködés, a háborúskodás felszámolásához. Nem baj, ha valaki nem ért velem egyet, én kardot nem rántok! A színházban ezt lépten-nyomon érvényesíthetem, mert ott közösségi munka híján élni sem lehet.

Milyen legyen az ember, hogy ne konfliktusok alanya legyen, hanem fölismerje a jó megoldást a nehéz helyzetekben is?

– Legyen gondolkodó, jóakaratú, mértéktartó, nem részrehajló, hajlandó mások segítésére, és ne akarjon több jogot magának, mint amennyi megilleti, mint amennyi egy közösségben mindenkinek jár.

Ha megkap a feladatot, már az elején tudja, hogy azt jól megoldja, és önbizalommal alakítja. Mi van, ha nem?

– Van egy előnyöm, nyugdíjas vagyok. Ha úgy érzem, hogy nem tudok adni, nem látom igazán a célt, azt megmondom és békésen megegyezünk. Hogy mi tartott meg a hivatásomban? A közönség, az a befogadó és hálás sokaság, amely a színészi szorgalom és alázat semmivel sem pótolható mozgatórúgója, éltető eleme. A színész akkor is színész, ha az életkora szólítja azt abbahagyni. Amikor saját kezdeményezésemből barátaimmal megalapítottuk a Teátrum Polgári Társulást, folytathattam a hivatásomat, olyan darabokat vittünk színre, amelyek óriási teljesítményre késztettek nemcsak mint színészt, hanem mint szervezőt, rendezőt, mindenest. Úgy gondolom, hogy amit meg tudok csinálni, az meg kell tennem, különösen akkor, ha az valakinek vagy valakiknek jó, és igényt is tartanak rá. Egyébként, amit felsorolt, az részemről csak közösségi munkával és önfeláldozó igyekezettel képzelhető el.

Már csak az életről kérdezem. Korunkban –az ön korára is gondolok – melyek az emberi akarás feltételei?

– Tudomásul venni testi-lelki állapotunkat, annak megfelelően, ha kell, lejjebb tenni a lécet, és csak azt benne hagyni a repertoárban, amire képesnek érezzük magunkat. És, mit tagadjam: néha merni kell nem akarni. Csak tudni kell, mikor szabad. Az emberek korunkban gyakran bizonytalanok, aggodalmaskodnak és félnek. Azt gondolom, hogy az ellenszer a rendíthetetlen hit, amelynek jelenléte lelkünkben azt sugallja, hogy nincs olyan élethelyzet, amelyben magunkra maradunk, mert van számunkra megtartó erő. A hitben élők ezt pontosan tudják és érzik. Ha hitünket jó cselekedetekkel támasztjuk alá, nincs félnivalónk, mert nincs alapja félelmünknek. Életében ezt mindenki kipróbálhatja. Hatalmas, éltető erő a család, a gyerekek és az alázatos munka is, amely életünk elmaradhatatlan eleme, míg vagyunk. A vasárnapi istentiszteletek után lélekben megújulva jövünk ki a templomból. Isten segítsége nélkül nem tudtam volna teljesíteni küldetésemet. Az élet végének közeledtével kevés ember foglalkozik, pedig tudjuk, hogy eljön. Hogy miképpen készüljünk rá? Éljünk úgy, hogy ez bármikor, bárkinél bekövetkezhet, és cselekedjünk úgy, mintha örökké élnénk!

Köszönöm szépen a beszélgetést!

DUNATÁJ HETILAP 46/2017

 

hirdetés