Hofi (eredeti nevén Hoffmann) Géza, Budapesten született 1936 július 2-án. Kossuth és kétszeres Jászai Mari díjas a A Magyar Köztársaság Érdemes Művésze és Kiváló Művésze, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, a magyar kabaré történetének egyik leghíresebb és legtöbbet emlegetett alakja. A magyar kabaréműfaj külön úton járó, kiemelkedő népszerűségű mestere, aki önálló produkcióival egyéni stílust teremtett.
Április 10-én volt 11 esztendelye, hogy nagy nevettetőnk örökre elhagyott minket.
1997-ben adta a következő exkluzív interjút a Dunatáj hetilapnak:
Az örökifjú Hofi Géza
Megközelíthetetlenül zárkózott, reggelire újságírókat fogyaszt. Műsorában – természetesen telt ház mellett – minderről nyíltan beszél. Mint annyi másról. Kissé ősszebb, talán törődöttebb, de amikor megjelenik a színpadon, újra örökifjú, s egyben olyan kapcsolat alakul ki közte és a közönség között, ami a csodával határos. Megáll az idő, amikor másfél órán át egyszemélyes műsort ad, amelyet saját maga ír, saját maga koreografál. Azután még ötperces vastaps, s visszavonul az öltözőbe. Szigorúan különválasztja a színpadi és a magánéletét. Egyéniség. Hiányzik a tévéképernyőről, keveset hallhatjuk a rádióban, de neve közszájon forog és fogalommá vált: HOFI GÉZA. Majd két évtizede nem ad interjút szlovákiai lapoknak. Most megtört a jég.
Keveset szerepel a rádióban és a tévében. Önkéntesen ez a visszavonulás? – Ez nem visszavonulás, egyszerűen nem tartom jónak, ha az ember már a vízcsapból is folyik. Nekem a Madách Kamara a színházam, havi tizennégy-tizenöt előadás. Engem ide vár a néző és a nézőt én is idevárom.
Híres volt a szókimondásáról, a társadalom hibáinak ostorozásáról. Fámák keringtek arról, hogy Hofit hogyan üldözték, börtönbe zárták… – Nem így van. Semmilyen támadás nem ért. Voltak próbálkozások, hogy megszégyenítsenek, megalázzanak, de nem adtam fel. Többnyire a pitiáner emberek akartak másokon keresztülgázolva előbbre jutni. Engem most jelentettek fel, ebben a nagy „szabad“ rendszerben.
Szemből, vagy az általánosan elterjedt hátulról történő aknamunkaként érte több támadás? – Ritka az az ember, aki szemből támad. A többség szépen kényelmesen, nyáladzva, hátulról. A szarvasbika, az igen, az szemből támad. Ellenfelével egymás mellett kiballagnak a rétre, ott szembefordulnak, s összecsapnak. A kos is ilyen. S ha véletlenül elkerülik az összeütközést, elrobognak egymás mellett, de egyikük sem döf oldalról. Újra szembeállnak, s kezdődik a párharc. Hát igen, az állat már csak ilyen…
Hozott a rendszerváltozás az Ön műsorában gyökeres változást? – Engem a rendszer változás nem érdekel. Most is ugyanaz a közönség ül a nézőtéren, mint tíz, vagy húsz évvel ezelőtt. Ha bemegyek a színpadra, én nem kérdezem meg, hogy most milyen rendszerből jöttetek? A nézőtér tele van, az emberek ki akarnak kapcsolódni, mosolyogni akarnak, én pedig boldog vagyok, hogy kiszolgálhatom őket. Ilyen egyszerűen működik. Műsromban is benne van, hogy sok „zseni“ azt hitte, a rendszerváltozástól tehetsége is lesz, pedig az még az édesanyja méhében eldől, s még akkor sem biztos.
Nyíltan felvállalja a kis emberek nagy problémáit. Nálunk, Szlovákiában ilyenkor már rá is nyomják az érintettek az illetőre a bélyeget, hogy proliimádó, vagy balos… – Énrám nem kell rámnyomni, mert én proli vagyok. Téglagyárban születtem, a kőbányai téglagyárban dolgoztam. Az volt beírva a munkakönyvembe, hogy végzettsége érettségi, beosztása: kocsitoló a téglagyárban. Hát hova álljak, melyik oldalra? Én nem kitaláltam magam, én magamat adom. Nyilvánvaló, aki a másik világban gróf, meg vitéz, meg lovag, hát annak az a tisztességes hogyha azt a saját magát vállalja. Ő nem vállalhatja ezt, hiszen nem is tudhatja, mi az. Én nem vállalhatom az ő kék vérüket, mert nekem nincs olyan. Mindenki kapaszkodjon a saját gyökereibe. Nekem a gyökerem Kőbánya.
Másfél órán át folyamatosan leköti a nézők figyelmét. Önfeledten játszik, mókázik, viszont pillanatok alatt drámai csendet tud teremteni. Mondták már Önnek, hogy amit művel a színpadon, az több mint politikai kabaré, az már művészet? – Jólesik, meg hízelgő rám nézve.
Ez nem hízelgés, hanem valóság, hiszen egy monodrámát ötven perc után már elun az ember, bármilyen nagy „név“ is az előadó… – Hát azért olyat se mondjunk, hogy ami egy komolyabb dráma, egy magasabb irodalmi mű, az már eleve rossz. Mi van akkor, ha a néző nem ér fel a műhöz, hiszen nem köti le, azt sem tudja mit lát. A színész kénytelen ragaszkodni a sokszor százéves, vagy még régebben leírt szöveghez. Nekem könnyebb. Éntőlem a néző azt kapja, amiben egész nap él, ami vele történik. Nekem nem úgy kell feltennem a kérdést, hogy: Azt hallottad? Csak így kérdem: Hallottad? Persze hogy hallotta már, róluk van szó. Abban a pillanatban a néző benne van az előadásban, jelen van a születésnél, vele történik meg. Természetes, hogy a végén azt mondja, hogy ez az, ezt akartam hallani! Színházban más a helyzet. Ott az mondja a néző: azt játszották. Nagy különbség. Itt azt mondják: A Hofi mondta. Ez itt komoly, ez itt éles, amaz színielőadás. Akárhány embert gyilkolnak meg a színpadon, akkor is irodalom, színház. Ez nem, ez az élet.
Minden eddig hallott, vagy látott előadásán érezhető volt az anyanyelv védelme… – Soha el nem múló aktualitása van a dolognak. Az „átkosban“ a tévébemondók, rádióbemondók komoly főiskolai végzettséggel rendelkeztek, s folyamatos továbbképzésen tanulták a hangsúlyozást, a pontos beszédet. Most? Meg kell hallgatni a rádió kereskedelmi csatornáit, a tévéműsorokat, s máris adott az aznapi téma. Soha ennyi dadogást, őőő-zést, makogást, selypítést még nem hallottunk, mint napjainkban.
Több mint hatszázszor hangozott fel a finálé az Életem bére című előadásán… – Ezt a számot felejtse el. A Madách Kamarában 1983 áprilisa óta játszom, s 1150 esetem volt. Nem a címen van a lényeg.
Ez lassan a Guinness – könyvbe illő számadattá válik. Tudok olyanról, aki havi rendszerességgel látogatja az előadást, mert mindig mást és mást lát, hall. Mi a műsorösszeállítás titka? – Nincsen titka. Leülök beszélgetni az emberekkel, meghallgatom a napi aktualitásokat, s amiről már ők sem beszélnek, az lekerül a műsorról. Példát mondok: Elmegy az ember egy társaságba, s ha arról beszél, hogy aznap mit hallott, mindenki odafigyel, de ha a boszniai okupációról akar beszélni, mindenki máris alszik. Frissnek kell lenni, s ami holnap történik, arról ma kell szólni.
A színpadon állva egy gondolatról egyszerre sok jut az eszébe, minden szálat visszapörget, s azután ott folytatja, ahol előbb abbahagyta. Mi a titka ennek a rendkívüli memóriának? – Nincs titka. Hát mi a titka a zsiráfnak, hogy olyan magasra tudja nyújtani a fejét?
Valaminek mégis lennie kell, hiszen egy színésznek csak egyszer kell megtanulnia a szerepét, azt már a színpadon naponta memorizálhatja. Önnek naponta új vonalat kell beiktatni a szövegbe. – A színészet egy más világ. Színésznek én vagyok a legrosszabb. Kipróbáltam, kutyaütőt sem érek, ezért abba is hagytam. Nemrégiben felkínáltak egy filmfőszerepet. Nem vállalom el, mert tudom, hogy mire vagyok képes és mit nem tudok. És abból sok van. A Kamara színpada más világ. Itt én vagyok az Én. Hogyan csinálom? Magam sem tudom. Bemegyek a színpadra, boldog vagyok, a közönség is szeret. Ennyi.
Ez olyan, mint a tudatlan hályogkovács esete, aki nem tudta mit miért csinál, de sikerrel operálta a hályogos szemeket? – Igen csak azzal a különbséggel, hogyha az én „bicskám“ mélyebbre szúr, abba nem vakul bele a néző, legfeljebb fáj neki, találva érzi magát.
Hofi Gézát sehol sem hallottam beszélni a magánéletéről… – Nem is. Az az enyém. Senkinek semmi köze hozzá. Fent a színpadon Hofi vagyok, legyen az elég. Idejövök a színházba, kinyílok, elmondom a véleményemet és kész. Aki ismer, tudja, hogy szeretem a te
rmészetet, szeretem az erdőt, szeretek kirándulni, szeretek autót vezetni. Egyébként érzéssel vagyok tele. Úgy tudok reagálni, olyan őszintén, mint amit mástól kapok. Nem vagyok nyüzsgős, szájtépős. Legyen ez elég. A néző döntse el, hogy ki vagyok én, nagy vagyok, vagy kicsi. A munkámat igyekszem pontosan elvégezni, az előadás előtt másfél órával már bejövök a színházba. Felkészülök, rendezem a gondolataimat.
Minden egyes előadás előtt úgy kell öszpontosítani mint az első premiérnél? – Minden egyes előadás előtt izzad a tenyerem, nem kapok levegőt, félek, melegem van, felmegy a vérnyomásom, kiszárad a szám. A színpadra oda van készítve két pohár víz. A kezdés pillantában kell meginnom. Amikor kilépek a színpadra, megszűnik a szorongás, s eggyé válok a nézőkkel.
Mikor jön műsorával Hofi Géza Szlovákiába? – Soha. Vidékre sem megyek. Az én talajom itt van Budapesten. Tudom, hogy mindenhol szeretnek, mindenkit szeretek. Sajnálom, de ezt a színvonalat nem tudom nyújtani egy-egy vendégszereplésen, tehát nem tudom kiszolgálni az ott élő embereket. Nincs díszlet, nics világítás, nem jó az akusztika, nem az a zenekar. Ilyen technikai háttérrel viszont nem lehet kimenni, mert megfizethetetlen. Azt, hogy kijárjak, csináljak két előadást, mert akkor több a gázsi, erkölcstelenségnek tartom. Ide bejövök és aki beül a nézőtérre, az biztos lehet abban, hogy jó érzéssel megy haza. Ugyanez a helyzet a televízióval is. Ezt a légkört a tévé nem adja vissza. A felvétel függ a képszerkesztő és az operatőr hangulatától, felkészültségétől, hiszen ott és rajtuk dől el, hogy a néző végül is lemarad a poénról vagy sem. Előfordulhat, hogy éppen akkor, amikor a kezemről van szó, a kamera a füleimet mutatja.
Hofi Géza nem exhibicionista, viszont úgy tűnik, hogy nem tudja nélkülözni a közönség közvetlen közelségét. – Ez így van. Ebben a kis színházban éppen ez a varázslatos. Bemegyek a színpadra, szinte karnyújtásnyira a nézőktől és az első két másodpercben már kontaktusban vagyunk. Ezt a kapcsolatot kell tartanom a műsor utolsó pillanatáig. Varázslatos dolog, csodálatos érzés. És egyben ez a siker titka. Csak ennyit kell csinálni.
dunataj.sk
(wikipedia, DUNATÁJ HETILAP)
