Az ornitológusok a megmondhatói annak, hogy milyen drámai mértékben csökken a fecskék száma a Kárpát-medencében. Különösen az ezredforduló óta gyérül mindenütt a fecskepopuláció, s ezt a szomorú és figyelmeztető tényt mindenki megtapasztalhatja saját lakókörnyezetében. A Magyar Madártani Intézet is felhívta a figyelmet arra, amennyiben tovább tart ez a folyamat, félő, hogy mindössze néhány év múlva tájainkról teljesen eltűnnek hű társaink.
Csí megható történetén nemzedékek nőttek fel, nem csoda, hiszen a madárvilágból a gólyákon kívül éppen a fecskék lopták be magukat kitörölhetetlenül a magyar ember szívébe. A szabadság jelképének számító gyors röptű madárral, amely kilométerek ezreit megtéve minden évben visszatér megszokott fészkébe, hogy újabb nemzedékek felneveléséről gondoskodjon, az ember időtlen idők óta szívesen megosztotta szerény hajlékát. Az emberek és a fecskék viszonya visszaköszön népmeséinkben, népdalainkban, témául szolgál a költők, írók és zeneszerzők számára. Brehm, az állatok világának kiváló ismerője és rendszerezője örök értékű hatalmas munkájában többek között megjegyezte a természetnek erről a csivitelő csodájáról, hogy „fogságban tartásra nem alkalmas, ritka kivételnek számít, ha élelempótlékkal mesterségesen táplálva ideig-óráig sikerül életben tartani őket”. Ám, amint mondani
szokás, a kivétel erősíti a szabályt, én pedig a napokban éppen ezzel a kivételes esettel szembesültem. Komáromban, a Sugár utca egyik takaros családi házában beszélgetünk vendéglátónkkal, Éva asszonnyal, miközben az idegenekről tudomást sem véve „csetlik-botlik” körülöttünk egy kisfecske. Láthatóan nem tart a látogatóktól, de miért is tartana, hiszen ő otthon van, s most ő a „sztár”. Kíváncsi tekintetem mindent elárul, hiszen kenyerem javát már megettem, de eddig még nem hallottam róla, hogy bárkinek is sikerült volna fogságban, szobai körülmények között felnevelni kisfecskét, hiszen létfeltételük a korlátlan szabadság, a proteinben gazdag táplálék biztosításáról már nem is szólva.
– Csirike még az első, azaz májusi költésből származik – mondja Éva asszony –, ám valószínűleg kieshetett a fészekből és szárnyát törte, amely rosszul forrt össze, s így csak részben röpképes. Ha jó kedve van, sokat csivitel, nagyon kezes, igényli és viszonozza is a szeretet és a gyengédséget. Gyakran a vállamon időzik, esténként a fotelból együtt nézzük a tévét. Tulajdonképpen szobatiszta, hiszen a fecskék a szabadban sem piszkítanak a fészkükbe. A konyhában a radiátor előtt saját helye van, korábban a hűtő mögött szeretett tartózkodni, ahol – mint kiderült – a hőt leadó test mindig kellemes meleget áraszt. Szárított hernyókkal táplálom, de friss „ételként” élő szöcskéket is tartok befőttesüvegben. A továbbiakban megtudom azt is, hogy a háznál nem ez az első eset, hogy sikerült felnevelni kisfecskét, mert 2012-ben a szülők hátrahagytak három fiókát, amelyek még nem voltak alkalmasak a hosszú útra. Aztán tavasszal, amikor megjöttek a szülők, az udvaron a felnevelt fecskéket szabadon eresztették. Egyikük egy ideig – est közeledvén – hazament és elfogadta a megszokott otthoni kosztot, ám hamarosan ő is önállóan gondoskodott táplálékáról. Ebből az a tanulság, hogy fecskéknél a táplálékszerzés hogyanja és mikéntje ösztönös tulajdonság és nem a szülőktől tanult dolog. Még hosszasan elbeszélgettünk a fecskékről, s arról, hogy a számuk tragikus módon egyre csökken, és – amint az a Magyar Madártani Intézet egyik prognózisában is szerepel – nagy a veszélye annak, hogy 2020-ra tájainkról teljesen eltűnnek a fecskék. Szomorú kilátások…
Nem tudom, Csirike mennyit érthetett meg az emberek diskurzusából, de fekete gyöngyszemként ragyogó szeméből annyit kiolvashattam, hogy köszöni, a helyzethez képest jól van, már nagyon várja a tavaszt és az Afrikából hazatérő testvéreit. Bizonyára lesz miről mesélniük egymásnak!
NÉMETH ISTVÁN
(A szerző felvételei)
DUNATÁJ HETILAP 4/2015
