Magam sem tudom mi szállt belém, – talán gyermekkori élményeim bukkantak fel a múlt ködéből – amikor nyáron arra az elhatározásra jutottam, hogy fogom magam, s hosszú idő után ismét teljes hosszában bebarangolom a Nádor-vonalat a Kis-Duna partjától egészen a hajdani lőszergyárból lett, s ma már ugyancsak nemlétező dohánygyárig. Akik az első mondat olvastán nem legyintenek egyet, nem lapoznak tovább és nem restek kimozdulni, most legalább gondolatban kövessenek majd tizenöt kilométeres utamon. Ígérem, mindent megteszek annak érdekében, hogy ne unatkozzanak, s jól elbeszélgetünk régmúlt, letűnt időkről…
„Tudományos” előadással senkit sem fárasztok, hiszen a Közép-Európában szinte páratlan komáromi erődrendszerről, amely egykori „megálmodójának” óhaja szerint legkevesebb 250 ezer főnyi katonaság befogadását tette lehetővé, megannyi írás olvasható avatottabb szerzők tollából. Az már a történelem fintora volt, hogy Ferenc császár, aki annakidején családjával és udvartartásával együtt maga is a komáromi vár falai között keresett menedéket, miközben bizonyos Bonaparte, aki önmagát koronázta császárrá, öntelten sétálgatott a bécsi Burg falai között, már nem érhette meg a teljes erődrendszer elkészültét. Ám ahhoz, hogy óhaja megvalósuljon, emberek ezreinek nemcsak hosszú évtizedekig tartó fáradtságos munkájára volt szükség, de a mindenkori kincstárat is kimerítette a vállalkozás. Hosszú és fárasztó történelmi sétánkat kezdjük ott, ahol a Nádor-vonal kiépítése egykor a Kis-Dunára támaszkodva kezdetét vette. Ez természetesen nem volt minden előzmény nélkül, hiszen a Dunától a Vág-Dunáig félkörívben húzódó védmű első változata a napóleoni háborúk idején „névadója”, József nádor felügyelete mellett rögtönözve földből készült el, s csak később, 1839 és 1847 között építették ki ma is látható formájában süttői mészkőből és helyben égetett téglából. Gyerekkoromban a mai új hajógyár területén még látszottak azok a gödrök, amelyekből a téglaégetéshez szükséges agyagot kitermelték. Ma a kikötő sínpárjai rozsdásodnak azon a helyen, ahol – ahogy ma mondanánk – az egyes bástya állt. A komáromiak hajdanán nem ezt a kifejezést használták, egyszerűen a német nyelvből kölcsönvett werknek, werkeknek nevezték mindezt. Az egyes számú werk az első csehszlovák köztársaság idején áldozatául esett a kikötő építésének, lebontották. Szerencsére elkerülte a sorsát az 1844-ben épült impozáns Pozsonyi-kapu. Azon át lehetett kijutni a koronázóváros felé vezető országútra. Ezen a ponton töltsünk el egy kis időt. Amikor a Nádor-vonal építése kezdetét vette, a kincstár felvásárolta a nyomvonalába eső telkeket. A telekspekuláció már szépapáink idejében sem volt ismeretlen fogalom, s így még a kisajátítás előtt a „beavatottabbak” bagóért felvásárolták az egyébként sem túlságosan értékes területeket, hogy azután többszörös haszonnal túladjanak rajtuk. A komáromi „aranyemberek” időszaka volt ez, amikor némi tőkével és sok furfanggal nemzedékekre meg lehetett alapozni a családi vagyont. Ahogyan ma elnézem, ezen a téren semmi sem változott… No, de lépjünk túl rajta. Az erődépítéshez szükséges terület kisajátításakor bontották le az egykor ugyancsak a Pozsonyi-kapu térségében állt Szent Rozália-kápolnát, s az érte kapott összeget jócskán megtoldva építették fel a 19. század negyvenes éveiben a mai Rozália-templomot, melyet a komáromiak csak „kápolnaként” emlegettek. A lebontott kápolna mellett emelkedett a kálvária-domb a szentek szobraival. Azokat olcsó pénzért elárverezték. A helyi hagyomány sokáig őrizte tekintetes Szarka János uram, a város egyik tehetős polgárának az emlékét, aki vagyonán túl humoráról is ismert volt. Kastélya
a mai gimnázium helyén, egy kiterjedt, árnyas kert hátsó részében állt, s fennmaradt róla egy jól sikerült rajz, amelyet a református kollégium egyik vézna kisdiákja, az a Jókay Móric készített, aki később Jókai Mórként vonult be az irodalomba. Ám hogy ne szaporítsam a szót, ez a bizonyos Szarka uram, aki nagy tisztelője volt a monostori szőlőhegy levének, s mi több, maga is köztiszteletben álló borosgazdaként (is) volt ismert, gondolt egyet és megvásárolta a szúette szenteket. Mesélték, hogy egy monostori szüreti mulatság alkalmával – istenbocsá’ – megvesszőztette az egyik szobrot, majd elrendelte, hogy a Dunába vessék. Mindennek messziről szemtanúi voltak az éppen arra haladó és Bécsbe igyekvő gőzhajó utasai, s a keménykalapos urak és krinolinos dámák ugyancsak elszörnyűködtek az általuk valósnak hitt látványon. Másnap a bécsi lapok hosszú cikkekben számoltak be arról, hogy lám, Magyarországon még mindig középkori állapotok uralkodnak, s a földesurak kényükre-kedvükre bánnak alattvalóikkal, akiket akár meg is vesszőztethetnek és a Duna vizébe vethetnek a legkisebb kihágásért.
(Folytatása következik)
NÉMETH ISTVÁN
(A szerző felvételei)
DUNATÁJ HETILAP 47/2015
