Kerek száz esztendővel ezelőtt a nagy háború frontjain már második éve dörögtek a fegyverek, a hőn áhított végső győzelem közelsége a véráztatta csatamezőkön már régen köddé vált, s a lövészárkokból mind borúlátóbb levelek érkeztek a katonák hátországbeli szeretteihez. A katonai cenzoroknak bőven akadt dolguk, ám az a kevés közlés is, ami a levelekben törlés nélkül megmaradt, sötét képet rajzolt az otthon maradottaknak a jövőt illetően. Aztán ezerkilencszáztizenöt tavaszán az oroszországbeli hadifogolytáborokból megérkeztek az első levelek….
A legtöbb komáromi katona 1915. március 22-én a galíciai Premysl erődrendszerében, annak második ostroma után esett orosz fogságba. A mintegy százhúszezer, többnyire magyar hadifogoly közül többeknek az útja a távoli Szibériába vezetett. Érdekes, hogy még további három évig dúlt az első világháború, de a posta a hadviselő felek között is majdhogynem óramű pontosságával működött. Ezt bizonyítják többek között a Komáromi Ujság hasábjain is megjelent levelek és tudósítások, amelyek kilométerek ezreit megtéve, frontokon át is megérkeztek a címzettekhez. A Komáromból küldött válaszlevelek nemkülönben. Az említett lap április 1-jén megjelent számában például Ligeti János komáromi festőművész az omszki hadifogolytáborból jelentkezik, s részletesen leírja sebesülésének, lábadozásának, majd fogságba kerülésének körülményeit, s annak a kéthetes útnak a viszontagságait, amelynek utolsó állomása a sokezer kilométerre lévő Omszk városa volt. Ligeti eredeti levelét francia nyelven írta, talán abbéli megfontolásából, hogy a táborbeli cenzorok ezzel a nyelvvel talán könnyebben boldogulnak. Az ugyancsak messzi Habarovszkból adott magáról életjelet Cechmeister János „Levél Szibériából” című írásával, amely 1915. április 1-jén jelent meg a Komáromi Ujság hasábjain. Ennek a levélnek az eredetije német nyelven íródott, s szerzője igen érzékletesen írja le a hadifogolytábor lakóinak az életét, első karácsonyukat és mérhetetlen honvágyukat. Tudott 
dolog, hogy ugyancsak Premyslben került hadifogságba jeles költőnk, Gyóni Géza (1884-1917) is, akit a végzete a krasznojarszki hadifogolytáborba vitt. Egyik fegyvertársa volt komáromi földink, dr. Fülöp Zsigmond (1878-1940) bankigazgató, újságíró és helytörténész, későbbi polgármester (akkor még: városbíró) is, aki többek között a Komáromi Ujság egyik kiadója és főmunkatársa volt, s aki tartalékos hadnagyként szintén Premyslben esett fogságba, ahonnan csak 1920-ban térhetett haza. Újságíró kollégája, az itthon maradt dr. Baranyai József, lapjuk 1915. április 15-i számában közli annak a táviratnak (!) a szövegét, amelyben Fülöp Zsigmond az édesapjával tudatja, hogy él és egészséges, a Kaspi-tenger melletti Asztrahánban lévő hadifogolytábor lakója. Válaszleveleket is várt, és nyilván kapott is, megírta ugyanis a címét: Asztrachan, Pervi Armianszky Ulica, dom: Adzsimi W. Az ezt követő hetekben rendre jelentek meg lapjában hosszú és érzékletes tudósításai Asztrahánból, amelyekben név szerint hírt ad az ottani komáromi foglyokról, viszontagságos utazásukról Premysltől a Volga deltájáig. Írásainak címe „Komáromból Asztrahánig Premyslin át”. Az első világháború szinte minden magyar családot érintett. Álljon itt végezetül a saját családi legendáriumomból egy eset. Nagyapám öccse szintén Premyslben esett orosz hadifogságba. Hiába a lassan hazatérőknél való kérdezősködés, levelek a Nemzetközi Vöröskereszthez, semmi hírt nem tudtak meg róla, sem holtáról, sem létéről. Már jócskán túl a harmincas évek nagy gazdasági világválságán, egy szép napon kopogtattak Némethék ajtaján. Ismeretlen ember egy láthatóan megviselt levelet adott át azzal, hogy az a túlparti Komáromba érkezett, ahol a postán valaki rájött, hogy a címzett, azaz Németh Miklós lakatosmester Révkomáromban lakik, így a levelet áthozták a hídon, pontosabban a határon. Nagyapám neve alatt a címzésben még Ausztria-Magyarország szerepelt. Öccse, akit már elveszettnek hittek, majd másfél évtizeddel a nagy háború után sem tudott arról, hogy ilyen ország már régen nem létezik, a győztes hatalmak egyszerúen letörölték Európa térképéről. A levélből többek között megtudták, hogy a távoli Szibériából, pontosabban Csitából, a Bajkálon túli terület székvárosából érkezett. Az ottani 24-es számú hadifogolytábor lakója volt nagyapám elsiratott öccse, aki arról is beszámolt, hogy már régen szabad ember, önszántából maradt Csitában, ahol megnősült és családot alapított. Megírta azt is, hogy most már kissé jobban megy a sora, s már kocsit és lovat is sikerült vásárolnia. Levele végén azt ígérte, hogy hamarosan újabb írásával jelentkezik. Ezt azonban már hiába várták Komáromban, mert időközben kitört a szovjet-japán háború… Az első világháború és annak következményei, a katonasorsok és a hátország lakosságának a szenvedései az irodalomban is mély nyomokat hagytak, így például ma is érdekfeszítő és tanulságos olvasmány többek között Kuncz Aladár Fekete kolostor című nagybecsű regénye, amelyben leírja egy Franciaországba internált magyar viszontagságait. Mára immár sajnos elfeledett bestseller Markovits Rodion Szibériai garnizon című regénye, de Zilahy Lajos számos regényét is első világháborús események ihlették.
NÉMETH ISTVÁN
DUNATÁJ HETILAP 40/2015
