Kukkónia… Valós birodalom vagy sehol sincs ország? Tanár úr kérem, én készültem! Hatvan év távlatából jelentem Béla bácsinak, néhai kedvenc földrajztanáromnak, hogy az akkor feltett kérdésére ma már e témát alaposan ismerem és kimerítő választ tudnék adni. Ám akkor – talán nem én maradtam egyedül szégyenben –, a nekem szegezett kérdés nagy hirtelenjében megingatta a földrajzi ismereteimet illető önbizalmamat. Hiába fürkésztem a falon függő hatalmas térképet, gyötörtem emlékezetemet, miközben füleltem a padok felől jövő találgató súgásokra, bizony nem tudtam semmit e különös hangzású név mögött rejlő valóságról. Nem, ez nem lehet földrajzi fogalom, talán inkább a magyar népmesék világába tartozik… – Pedig ti valamennyien Kukkónia lakosai vagytok – hangzott tanárunknak a feloldozással felérő magyarázata –, mert bizony az nem más, mint a Csallóköz, de sokféleképpen mondhatnánk, akár úgy is, hogy Tündérkert, Aranykert, vagy Tündér Ilona szigete. S a válaszra egyszeriben megszűnt a feszengés az osztályban, s a továbbiakban szinte olthatatlan tudásszomjjal vetettük bele magunkat mindama tudományba, amely Csallóköz történetével, föld- és néprajzával foglalkozik.
Csallóköz, alias Kukkónia mintegy ezerhatszáz négyzetkilométernyi területével Európa legnagyobb, folyók határolta szigete, amelyet a honfoglalás idején feltehetően Lehel vezér népe vett birtokába. Őseink a vizek szabdalta, helyenként mocsaras, zsombékos területen nemcsak biztonságos, védett otthonra leltek, de bőven akadtak itt
dús füvű legelők a méneseknek, nyájaknak, a Duna, Kis-Duna és a Vág-Duna és annak temérdek holt-ága az év minden szakában hallal, vaddal látta el lakóit, akik a part menti fövenyből aranyat is moshattak. Regék, mondák és mesék százai őrizték meg az ősi babonákat és hiedelmeket Tündér Ilonáról és tündéreiről, Göncöl táltosról és a mocsarak lidércéről, melyeket nemzedékről nemzedékre hagyományozott Kukkónia népe. Az itteni hagyomány szerint e folyamköz Kukkónia neve még a tatárjárás idejére nyúlik vissza, amikor a lápok és mocsarak közt menedéket találók számára élet és halál kérdése volt, hogy időben megtudják, ki közeledik rejtett otthonuk felé. Barát vagy ellenség? Földes György Kukkónia lelke című nagyszerű kötetében igen érzékletesen leírja, hogy a csallóköziek a tüzeshasú béka jellegzetesen elnyújtott „kukk” hangját utánozták, s amikor arra felhangzott a „kó” válasz, eleink tudták, hogy helybeli, illetve barát közeledik, tehát nincs veszély. Hát valahogy ilyeténként lett Csallóköz Kukkóniává, lakói pedig „kukkókká”, bár ez utóbbit egykoron inkább afféle csúfondáros jelzőként használták ránk. Ma már természetesen nem kellene miatta megsértődnünk, bár teljesen kikopott a köztudatból, amint a Kukkónia szó mibenléte is kevesek által ismert. A Tündér- illetve Aranykert, ha úgy tetszik Kukkónia történetének szerencsére meglehetősen gazdag irodalma van, bár egyes szerzők kötetei már régebbi kiadásúak, s így nehezebben hozzáférhetőek. Érdemes azonban keresni, felkutatni Ipolyi Arnold, Alapi Gyula, Machnyik Arnold, Baranyay József, Földes György vagy N. László Endre egy-egy munkáját, amelyekben a szerzők nagyszerűen megrajzolják a régi Csallóköz képét, a hajdanán itt uralkodó életviszonyokat és eleink viselt dolgait. Vajon a csallóközi iskolákban akad még olyan tanító, aki felhívja a nebulók figyelmét Csallóköz-Kukkónia gazdag történelmi múltjára, régi szerzők munkáira? Remélhetően igen. Szűkebb hazánknak, amelyet 1849-ben, a komáromi vár kapitulációja idején egyes, Klapka ellen a készülő fegyverletétel miatt lázadó honvédtisztek kis híján kikiáltottak Csallóközi Köztársaságnak, azonban nemcsak gazdag történelmi múltja van. A jövőt tekintve némi bizodalomra jogosít fel bennünket többek között az a tény is, hogy a kiszáradó Közép-Európában a legnagyobb ivóvíztartalékot rejti mélyében a föld, ami – ha sikerül megvédenünk a további szennyeződéstől, és utódaink legalább olyan jól sáfárkodnak majd vele, mint mondjuk Arábia sivatagjaiban a mai olajmilliárdos sejkek, mérhetetlen kincset jelent…
NÉMETH ISTVÁN
(A szerző felvételei)
DUNATÁJ HETILAP 37/2015
