Azt már tudjuk, hogy micsoda érzéketlen, hálátlan disznók vagyunk. Meg szörnyetegek is, akik a vészkorszakra emlékeztetjük azokat, akiknek a hazájából a vészkorszak szörnyű útjára indult. Ezt tehát elmagyarázták nekünk az utóbbi napokban-hetekben az Európa élén nyüzsgő válogatott tökfejek, akik ezidáig azon kívül, hogy bambán néztek ki a fejükből, egyébre nem voltak képesek országainkat és kontinensünket sújtó migránsügyben. No meg az sem mellékes, hogy a menekültválság arra is kiváló lehetőséget biztosított, hogy mindkét oldal széléből felszínre hozza a legaljasabb állati ösztönöket. A megtépázott ázsiójú pártok és levitézlett politikusaik népszerűségének feljavításán túl arra is alkalmas, hogy a polkorrekt kommandó valóságos embervadászatot rendezzen az ámokfutása közben lassan a saját hányadékába belefulladó nyugati (és honi) médiában. Úgy tűnik, ebből a játszmából lehetetlenség kimaradni: uralja a politikát, uralja a közbeszédet és megkeseríti a családi körben fogyasztott vasárnapi húsleves ízét is…
A lényegről azonban egyre kevesebb szó esik. Arról például, hogy fennálnak-e, érvényesek-e még országaink jogszabályai, működik-e még a jog uralma, vagy a keletről hozott minta alapján most már mindenki azt csinál majd, amit akar? Nagy kérdésünk immáron nem az, hogy „nyithatok-e cukrászdát Bécsben?”, hanem hogy „én is hozzávághatok-e egy ásványvizes palackot a fakabátokhoz, ha értelmetlenül hablatyolnak nekem valamilyen szabályok betartásáról?” Erre lehetőleg még az előtt válaszoljanak, hogy utalnám az esedékes negyedévi adóelőleget…
Ezt a velős kérdést feszegeti egyébként a szlovák belügyminiszter, Robert Kaliňák is, akivel – ilyen azért nem túl gyakran fordul elő – maximálisan egyet tudok érteni. A képlete ugyanis egyszerű: az államhatárt illegálisan átlépő migráns vagy fütyül a törvényeinkre, vagy betartja őket. Előbbi esetben illegális migráns az ő „becsületes” neve, annak minden törvényes következményével együtt. Utóbbi esetben egyetlen lehetősége van: alávetni magát a menekültügyi eljárásnak. Szintén annak minden törvényes következményével együtt. „Aki nem kér menedékjogot, az nem menekült, ez egy egyszerű jogi képlet” – állapította meg a szlovák belügyminiszer. És pont.
Jobb életre, könnyebb megélhetésre – ad absurdum stabilabb szociális védőhálóra – vágyni természetesen szabad, néha mi is megtesszük, míg ki nem zökkent belőle a valóság. Emberi bánásmódra, elemi tiszteletre vágyni – illetve ezt elvárni – pedig elvitathatatlan, alapvető jog. A kettőnek azonban semmi köze egymáshoz, még itt, az ígéret földjének hitt Európában sem. Ezt a legjobban talán éppen mi, „kései” uniós tagok tudhatjuk a legjobban.
Hanem azt tán minden bennszülött elvárhatja, hogy törvényeit és szokásait tiszteletben tartsák az ide hívatlanul érkezők. Ahogy ez fordítva sincs másként.
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
