A nagy háború második esztendeje baljóslatúan kezdődött az Osztrák-Magyar Monarchia seregei számára, különösen a galíciai fronton, ahol Premysl erődvárost már másodszor ostromolta az orosz haderő. Az elsőt sikerült visszaverniük csapatainknak, másodszor azonban a harapófogóba került osztrák-magyar sereget kiéheztették, majd megadásra kényszerítették az ostromlók. Ekkor került hadifogságba korának kiváló költője, Gyóni Géza és sok-sok komáromi honvéd is, köztük dr. Fülöp Zsigmond, a Komáromi Ujság főszerkesztője, a város későbbi polgármestere is, aki a Kaspi-tó melletti Asztrahánból, a Volga deltájában lévő egyik hadifogolytáborból rendre küldte lapja számára érdekfeszítő tudósításait, amelyekben beszámolt sorstársainak viszontagságairól.
De térjünk vissza még egy alkalommal hősünkhöz, Kovách Zénó komáromi hadipilótához, aki Premysl eleste előtt jelentkezett utolsó alkalommal levelével. Annyit sikerült kiderítenem, hogy Kovách Zénó polgári foglalkozását tekintve technikus volt, mégpedig annak a Kovách gyógyszerésznek a fia, akinek a gazdátlanná vált patikája a Szentháromság-szobor mögött áll. A jellegzetes épület egykor Kovách Arisztid gyógyszerészé volt. „Egyedül csak ez a bolond sok hó, és az alacsonyan járó hófelhők bosszantanak. A repülőtérről állandóan 80 öreg népfölkelő lapátolja a havat, hogy kedvező idő esetén felszállhassunk. Természetesen ez roppant háládatlan munka. Sohasem tudnak elkészülni. Mire egyik felével a térnek készen lennének, a másik felét megint csak magasan lepi be a hó! Sértegetik is szegény öregek a mindenható mennyei szenteket a világ minden nyelvén! De nemcsak nekik, nekem is kimondhatatlan ellenségem a hó. Először, mert roppantul megnehezíti a tájékozódást, másodszor meg nem vagyunk képesek szabad szemmel meghatározni, hogy milyen magasan vagyunk. Tudniillik 500 méterről éppen úgy néz ki ez a határtalan fehérség, mint 50 méterről. Ez aztán végtelenül megnehezíti a leszállást. Már egymás után három nap óta próbáltam felszállni, hogy a szomszédékat meglátogassam, de az elháríthatatlan akadályok miatt mindig haza kellett térnem. Ma harmadnapja az ellenséges tábor felett nagyon alacsonyan voltak a felhők. Tegnap meg az ellenséges tűzérség felett felmondta a motorom a szolgálatot és siklórepülésben menekültem meg a muszka vendégszeretettől. Ma is megpróbáltunk átmenni, de olyan hóviharba kerültünk, hogy a végtelenségig örültünk, mikor szerencsésen földet értünk. Azt tudja, hogy sohasem vigyáztam valami nagyon az irhámra! Most sem törődöm azzal sokat, hogy ma vagy holnap puffantanak le, de azt mégsem szeretném, ha egy szanitéc vagy finánc „babduskaja” adná meg a kegyelemdöfést, amit az ilyen alacsony repülésekkel reszkírozni kellene. Így hát biztos, ami biztos …. itthon maradunk! A múltkoriban kellemes meglepetés ért bennünket. Ajándékokat kaptunk Pestről. Úgyszólván minden egyes emberünkre jutott egy csomag, amelyben a cukorkától a gatyanadrágig minden apróság össze volt válogatva. Én is kaptam egyet. Volt benne cukor, füge, teasütemény, egy kis doboz szardínia, pipa, dohány, haskötő és patentgombok. Vacsora után elővettem a csomagot és piszkálgattam finoman két ujjal a csemegét, amíg csak ki nem ürült a zacskó! Azt mondják, sok a jóból is megárt. Nekem is megártott! (…) Éppen most ment el egy temetési menet az ablakom alatt. Valami öregasszonyt temethettek. Ez nem mindennapi látvány! Elöl ment egy öreg paraszt a kereszttel. Utána vagy húsz öregasszony. Amelyiknek a legjobb és legerősebb hangja volt, buzgón próbált valami szent zsolozsmát fújni, de olyan förtelmes és ravasz hangokat eresztett, hogy kénytelen voltam szélesen elvigyorogni magam! (…) Kint az élet szintén megváltozott! Soksok új, érdekes dolgot láttam, ami mind csak a hadvezetőségünk leleményességét dicséri. Például az országutat, ahol a trén jár, olyan simára gyúrták az emberek és szekerek, hogy nehezen lehet kocsikkal boldogulni. Így hát a kerekekre ügyes szántalpakat erősítettek. Tényleg ügyes dolog. A lovak feleannyira sincsenek megerőltetve. Nem is hiszi, milyen érdekes látvány 2-300 ilyen „szán-szekeret” egymásután vígan csúszni látni a rajvonalak felé. (…) Az idő két napra jóra változott. Háromszor voltam két nap alatt az orosz tábor felett. Nyugodt és csendes ideiglenesen minden. Azt hiszen, érdekelni fogja a következő kis eset is, amelyet ma hallottam „szavahihető” embertől. A gyalogsági lövészárkaink egy folyó partján húzódnak végig. A folyó lehet úgy 40-50 méter széles. A túlsó parton meg a
muszkák lövészárkai vannak. Meglehetős régen vannak már így, vagy száz lépésnyi távolságban egymástól. —– Reggelenkint, amint világosodik, egy kis időre megszűnik az ellenségeskedés! Kibújnak a lövészárkok lakói mindkét oldalon fegyvertelenül és lemennek a folyóhoz mosakodni és mosni. Amikor befejezték a közegészségügyi tisztálkodást, mindenki visszamegy a helyére és újból megkezdődik az ellenségeskedés.” Kovács Zénó levele, amelyből a fentiekben idéztem, februárban íródott. Nem telt bele néhány hét és márciusban a Premyslben körülzárt és utánpótlás nélkül maradt osztrák-magyar csapatok letették a fegyvert, és heteken belül megteltek az orosz hadifogolytáborok egészen Szibériáig, sőt még azon túl is. Ezreket elvittek a járványos betegségek, s csak a szerencsések térhettek haza a fogságból szeretteikhez hosszú évek múlva. Azt, hogy Kovách Zénó köztük volt-e, vagy elesett, eddig nem sikerült megállapítanom. Az első világháborúban hősi halált halt hadipilóták jegyzékében nem találtam a nevét. Ha a szerencséje mégis hazavezérelte, biztosan elcsodálkozott azon, hogy ugyan Magyarországról indult el 1914-ben a frontra, ám sokéves viszontagságok után egy másik, idegen országba tért „haza”.
Közreadta:
Németh István
DUNATÁJ HETILAP
