Az 1947. év egy kora őszi hajnalán hosszasan, fülsértően csikorgott a fékező gőzmozdony. Lomha rángással állt be a néhány vagonból álló szerelvény a medgyesi kis vasútállomásra. Kiszállás! – kiabálta egy rekedtes hang, majd egy hosszú fémrúd segítségével félretolták a vagonajtókat. Fáradt pillantással néztek ki a padlón ülő emberek, hosszú percekig nem mozdultak.
Gyereksírás hallatszott a vagon mélyéről. Azután lassan szálltak ki a sínek közé öregek,
fiatalok, gyerekek, úgy 10-12 gútai család. Az állomás mögötti kis üres térre irányították őket. – Itt várjanak! Mindjárt jön az elosztás! – hallatszott a parancs. A gútai férfi vállára vetette a nagybatyut, maga mellé tette a bőrtáskáját, s figyelte, ahogy a többi család szedi ki holmiját a szerelvényből. Fiatal felesége fáradtan ölelte át, megviselte a kétnapos út. Az asszonyka azon töprengett, hogy miképp fogja értesíteni hidegoldali nővérét, aki otthon maradt, hogy megérkeztek. Megérkeztek valahová. Valahová messzire, nagyon messzire. Fiuk most lépett oda hozzájuk, átölelte a szülőket, arcát megpróbálta elbújtatni az ölükbe. Három nappal ezelőtt még csónakázni voltak a Kis-Dunán, Köveslágynál a rokongyerekekkel. Aztán reggel szólt az apja, hogy segítsen rakodni, mert mennek. – Hova megyünk édesapám? – kérdezte a fiú, de az apa nem válaszolt. Így álltak hosszú percekig, egymást szorítva, szótlanul, kavargó gondolatokkal a Medgyesi vasútállomás mögött, majd …
* * *
Ezt a pillanatot ragadta meg a szobrászművész Győrfi Sándor. Kőbe véste, bronzba öntötte a pillanatot, a fájdalmat, a reménytelenséget és a reményt. Medgyesegyháza önkormányzatának másfél évig tartó, elszánt, néha szomorú pillanatokkal teli, áldozatos munkája előzte meg a szoboravatót. Gútáról szeptember 26-án egy 27 tagú küldöttség vett részt az ünnepségen. Nem lehet leírni ennek a péntek délutánnak a hangulatát, az érzések, érzelmek hullámait, ami ott hömpölygött a 400 fős megemlékező tömeg felett. Beszédek hangzottak el szoros egymásutánban és néha hirtelen, mély csönd borult a jelenlévőkre. Kicsit mindenkinek megnyílt a lelke, arcokon végigcsorduló, vagy éppen visszanyelt könnyek a torkokban. Ezen a délutánon itt volt a történelem minden fájdalmával, családok évtizedes története, egy új otthon létrehozása és itt volt a megbocsátás pillanata is. Két város kapcsolódott össze örökre, szétválaszthatatlanul – Gúta és Medgyesegyháza.
Köszönjük Medgyesegyháza!
Horváth Árpád
Gúta város polgármestere
DUNATÁJ HETILAP
