A Szlovák Alkotmánybíróság többszöri halasztás után ígéri, hogy szeptember 17-én kihirdeti azt a határozatot, amely a kettős állampolgárok jogi sorsa szempontjából meghatározó jelentőséggel bírhat.
Ismerve a kassai testület belső erőviszonyait, túl sok jóra nem számíthatunk. Nagy meglepetést okozna az ellentörvény megsemmisítése, várhatóan csupán azt állapítják meg, hogy hosszú távon Szlovákia nemzeti érdekeivel ellentétes a törvény. Persze ettől függetlenül nyilvánvaló, hogy a jogszabály alkotmányellenes, és megalkotásakor számos törvénysértést követtek el.
A 102 esztendős Tamás Ilonka néni nem jogász, ugyanakkor azonban jól ismeri a szlovák állam működését, és fenntartásai súlyos tapasztalatokból táplálkoznak.
Több mint két és fél esztendővel ezelőtt azért keresett meg, mert érzékelte, hogy a szlovák hatóságok a magyar állampolgárságot felvevő és azt nyíltan vállaló személyekkel szemben az alkotmány betűjét és szellemét megsértve járnak el.
Első találkozásunkkor elmondtam, hogy az Európa Tanács és az Európai Unió a tagállamok belügyének tekinti az állampolgárság szabályozását, így bármely tagállam kizárhatja a kettős állampolgárság lehetőségét. Az Emberi Jogok Európai Bíróságához és az Európai Parlament Petíciós Bizottságához csak akkor érdemes fordulni, ha olyan jogsértést tudunk bizonyítani, amely az emberi jogi egyezményt, illetve az unió emberi jogokat védő passzusait sérti.
Ilonka néni úgy vélte, hogy a Szlovák Alkotmánybíróság évekig nem fog dönteni, és várhatóan a határozatában sem lesz sok köszönet, ezért a nemzetközi fórumokat igénybe kell venni, még akkor is, ha az eljárások végkimenetele igencsak kétséges.
Miután megismertem Ilonka néni és leánya történetét, az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatát jól ismerő szakemberrel konzultáltam, aki évek óta elemzi a határozatokat és Magyarország hivatalos jelöltje volt a bírói posztra.
Jogi elemzését felhasználva, a hasonló jogsértéseket szankcionáló döntéseket felsorolva készült el a beadvány, amely egyebek mellett leírta Tamás Anikó esetét is, aki egész életében fizette a szociális biztosítást, ennek ellenére egy infarktust követően megtagadták tőle az ingyenes orvosi ellátást, sőt a kórházból történt elbocsátást követően a kontrollra kijelölt orvos még díjazás ellenében sem volt hajlandó ellátni a beteget, mivel az nem szlovák állampolgár. Csak hónapok múlva kért elnézést az egészségügyi központ, mivel rájöttek, hogy eljárásuk egy EU-s jogszabályt sért.
A két beadványt tértivevénnyel több mint két és fél évvel ezelőtt elküldték Strasbourgba, válasz a mai napig nem érkezett. Megjegyzem, hogy számos jogsértést és az ide vágó egyezmény szakaszt is tartalmaznak a beadványok. Lehetséges, hogy nem sérti az emberi jogi egyezményt az orvosi ellátás diszkriminatív megtagadása?
Mivel az Európa Tanács nem volt hajlandó állást foglalni az ügyben, az Európai Parlament Petíciós Bizottságához fordultam, és felsoroltam azokat az uniós jogszabályokat, amelyeket a szlovák hatóságok megsértettek. Utaltam az unió bíróságának több döntésére is.
Felkértem Gubík László jogfosztottat, aki elsőként jelentette be a magyar állampolgárság felvételét, hogy csatlakozzon a petícióhoz, így azt ketten láttuk el kézjegyünkkel.
Több hónapos vizsgálat után levélben értesítettek arról, hogy a petíciót befogadták, majd egy újabb levélben meghívtak a Bizottság ülésére, ahol a Beneš-ügy tárgyalását követően került napirendre a mi beadványunk. A brüsszeli ülés botrányosan indult, hiszen a jogfosztottakat rendészekkel távolíttatták el a teremből, és az egész procedúra távol állt attól, hogy megfeleljen a tisztességes eljárás követelményeinek.
A magyar képviselők a zárt ülés elrendelése ellen is tiltakoztak, hiszen az előkészítő ülésen született döntés csak a Beneš-ügyre vonatozott, a mi ügyünk befogadására csak később került sor. A felvidéki jogfosztottak ügyét tehát nem lett volna szabad zárt ülésben tárgyalni, így sérült a nyilvánosság elve.
A Bizottság elnöke teljes tájékozatlanságról tett tanúbizonyságot, mivel azt sem tudta, hogy a petíciót ketten írtuk alá, így a petíciós jog Gubík Lászlót is teljes mértékben megilleti.
Az elnök ígéretet tett arra, hogy mindketten gyakorolhatjuk jogainkat, és 5-5 percben összefoglalhatjuk jogi álláspontunkat. Ez az én esetemben megvalósult, de Gubík László felszólalását megelőzően a tolmácsok távoztak, mondván, hogy lejárt a munkaidejük. Ilyen körülmények között sérült az anyanyelv használatának joga, amelyet a világ valamennyi demokratikus állama tiszteletben tart.
A hosszú és feszült vitát követően szavazásra került sor, és az elnök kihirdette a Bizottsági döntését, amely szerint a Szlovák Alkotmánybíróság határozatát követően térnek vissza a jogsértések kivizsgálására.
A Petíciós Bizottság ülését követően összeült a Koordinátori Testület, amelynek munkájában egy képviselőt helyettesítve részt vett a Paška nevű szlovák képviselő, aki különösebb indokolás nélkül azt javasolta, hogy a felvidéki jogfosztottak ügyét a következő ülésen vita és megokolás nélkül vegyék le a napirendről.
A következő ülés előtt több képviselő írásban jelezte, hogy nem járul hozzá az eljárás megszüntetéséhez, ennek azért van jelentősége, mert a Bizottság eljárása szerint, ha egyetlen képviselő ragaszkodik egy ügy napirenden tartásához, akkor az eljárás lezárásának nincs helye. Ezt a szabályt egyébként a Bizottság elnöke az ülésen is említette, hiszen a szlovák fél román támogatással már az első alkalommal le akarta záratni az ügyet.
A következő ülés elején az egyik magyar képviselő szóban is bejelentette, hogy nem járul hozzá a Lomnici v. Slovakia ügy lezárásához, ennek ellenére minden indokolás nélkül a B. napirendi pontok között szerepelt a felvidéki jogfosztottak ügye, így lekerült a napirendről.
Az ülésen jelenlévő egyik képviselő elmesélte, hogy a Bizottság elnöke többször elnézést kért a jogtalanság tényét felvető képviselőktől.
Az ülés után néhány hétig vártam, és mivel indokolt határozatot nem kaptam, a két hónapos perindítási határidőt betartva keresetet nyújtottam be az Európai Unió Bíróságához az eljárás során tapasztalt jogsértéseket felsorolva.
Megjelöltem azokat az uniós jogszabályokat, amelyeket megsértett a Petíciós Bizottság, és a bíróság korábbi idevágó határozatai közül is ismertettem néhányat. Mivel címzetes egyetemi tanárként éveken át oktattam az uniós jogot és az Európai Bíróság tevékenységét, így biztos voltam abban, hogy a keresetet befogadják.
A legfontosabb érvem az volt, hogy az Alapjogi Charta értelmében valamennyi uniós szerv működése során köteles betartani az uniós jogi rendelkezéseket. Nem vitás, hogy az Európai Parlament Petíciós Bizottsága eljárása során számos ponton megsértette a közösségi jogot, ezért azt kértem, hogy kötelezzék a Bizottságot az eljárás folytatására.
A keresetet megküldték valamennyi tagállamnak, és Szlovákia nyomban beavatkozási kérelmet nyújtott be annak érdekében, hogy a pert az Európai Parlament nyerje meg. Néhány héttel később a magyar kormány is hasonló tartalmú beadvánnyal élt, ellenkező előjellel.
Miután a Bizottság észlelte, hogy pert indítottam, három hónappal az ülés után az elnök megküldte a jegyzőkönyvet, és levelében arra utalt, hogy a döntés hátterében a felszólalásom és a Bizottság jogi elemzése áll. Ez az érvelés azért nevetséges, mert ezek ismeretében döntött úgy a Bizottság, hogy a jogsértések kivizsgálását a Szlovák Alkotmánybíróság döntését követően folytatni kell.
Ilyen előzmények után rendkívül fontos döntésnek számít, hogy Csáky Pált a Petíciós Bizottság alelnökévé választották. Nyomban gratuláltam a politikusnak, és kértem, hogy segítsen a felvidéki jogfosztottak érdekében indított küzdelemben.
Személyesen is volt alkalmunk szót váltani, és számomra rendkívül megnyugtató válaszokat kaptam kérdéseimre. A magyar közmédia érdeklődésére úgy nyilatkoztam, hogy ha Csáky Pál úrnak módjában áll az általunk benyújtott petíciót ismét napirendre tűzetni, hajlandó vagyok elállni attól a keresettől, amely alapján indult perbe már két uniós tagállam csatlakozott. Biztos vagyok abban, hogy Csáky Pál mindent meg fog tenni az ügy reaktiválása érdekében.
A per kimenetele természetesen bizonytalan, noha több konkrét jogsértést felsoroltam a keresetlevélben.
Az Európai Parlamenttel szemben számos ok miatt nagyon nehéz pert nyerni az Európai Unió Bíróságán, amelynek költségvetését uniós szervek állapítják meg. Én mégis hiszek abban, hogy a felvidéki jogfosztottak sérelmei valamilyen módon orvoslást nyerhetnek.
Három és fél évtizedes bírói gyakorlattal a hátam mögött elképzelhetetlennek tartom, hogy jogszerűnek minősítsenek egy olyan eljárást, ahol a petíciót aláíró egyik személy az elnök ígérete ellenére nem gyakorolhatta jogait, nem használhatta anyanyelvét, és ahol minden indokolás nélkül lezárhatnak egy olyan eljárást, amelynek célja egy uniós tagállam hatóságai által elkövetett jogsértések kivizsgálása.
Bárhogy is alakuljon a per, illetve az alkotmánybírósági eljárás, meggyőződésem, hogy nem hagyhatjuk cserben azokat, akik a szlovák alkotmány rendelkezéseiben bízva nyíltan elismerték, hogy felvették a magyar állampolgárságot, és ezért őket a szlovák hatóságok a belső jogot és számos nemzetközi egyezményt megsértve üldözik.
A nemzetközi fellépés nem hagyja hidegen a szlovák kormányt.
Ezt magam is tapasztalhattam az Európai Parlament épületében, ahol a kormány képviselője rendkívül ingerülten reagált jogi érveimre, és sértő hangnemben próbálta cáfolni a nyilvánvaló tényeket.
Az ülés után arról is tájékoztattak, hogy a szlovák külügy felbőszült, ezért fontoljam meg a további lépéseket.
Számomra mindezek csak azt igazolják, hogy a küzdelmet folytatni kell. Hibát persze elkövethetünk, de egy bölcs mondás szerint aki nem hibázik, az többnyire nem csinál semmit.
Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnök/Felvidék.ma
