A tikkasztó júliusi hőségben némi enyhet hozott a komáromi várparancsnokság tágas emeleti helyiségébe a kitárt ablakokon át beosonó dunai szellő. Az aznapi haditanács fárasztó ülése lassan a befejezéséhez közeledett, s Kosztolányi alezredes már a kardjáért indult, amikor Prágai János őrnagy, akiről az a hír járta, hogy Klapka hamarosan előlépteti és kinevezi fő hadsegédévé, hirtelen felállt ültő helyéből, s karjának egyetlen intésével maradásra bírta a zászlóaljparancsnokot és türelmetlen társait. Klapka arcán halvány mosoly suhant át, bár a szemén meglátszott a sok álmatlanul töltött éjszaka:
– Tiszt urak, még egy kis türelmet kérek. Hallgassuk még meg az őrnagy urat, akit arra kérek, fogja rövidre mondanivalóját! A papos külsejű őrnagy, aki jó szervező hírében állt, erre zavartan megköszörülte a torkát és belekezdett:
– Tisztelt haditanács! Mindannyian tudjuk, hogy az ellenség hosszabb ideje teljesen körülzárta Komáromot. Tartalékaink végesek ugyan, de kellő beosztás mellett őszig bizonyára kitartanak. A „Mészáros országos hadigőzös”, amely – mint ismeretes – sajnos januárban Pesten befagyott a Duna jegébe és a bevonuló osztrákok kezébe került, adta az ötletet, hogy a Kis– Dunán horgonyzó gőzhajónkat mi is lássuk el tűzérséggel és fegyverekkel. Gondolom, nem kell különösebben magyaráznom, hogy egy, a várparancsnokság hatáskörébe tartozó hadigőzösnek a jelen helyzetben mi is nagy hasznát vennénk. Klapka kérdőn körülhordozta tekintetét, majd feltette a kérdést:
– Uraim, van valakinek az imént elhangzott javaslattal kapcsolatosan valamilyen ellenvetése? Úgy látom, nincs. A jegyzőkönyv vezetőjéhez fordult: – Utolsó határozati pontként javaslom tehát bejegyezni a következőket: „A haditanács ezennel elrendeli az itt horgonyzó gőzhajó hadi célokra történő azonnali felszerelését és jelenteni a készenlétet. A feladat katonai részének megszervezése és felügyelete Prágay őrnagyra hárul.” Az események ettől kezdve gyorsan peregtek. A Friebeisz István szerkesztette Komáromi Lapok másnapi, július 19– i számában „Komáromi napló” címmel a következő rövid tájékoztatás jelent meg: „A komáromi révben álló hajók admiráljául Erdélyi Adolf barátunk – gőzhajó kapitány – neveztetett ki. E választásnak felette örülünk. Erdélyire reá bízhatjuk akár a magyar tenger partot. Hogy kötelességének meg fog felelni, garantírozza ismert ügyessége, és rendíthetetlen becsületessége Mint tudjuk, megtétettek az intézkedések, hogy a gőzös hadi hajóvá alakíttassék. Ezen szívből örvendünk. S ugy hisszük, hogy a közönség legfontosabb ohajtását fejezzük ki, midőn azt inditványozzuk, hogy e hadi hajónak, szeretett tábornokunk „Klapka” neve adassék.” A „Klapka” hadigőzös július utolsó napjaiban már készen állt arra, hogy próbatételnek vesse alá a hadparancsnokság. Az újsütetű hadihajót ellátták ágyúkkal, kellő mennyiségű lőszerrel és puskaporral, élelmiszerrel, a kazánok számára szénnel, s a hajó fedélzetére rendeltek egy honvéd különítményt is. A próbaút remekül sikerült, annak lefolyásáról és tapasztalatairól érzékletesen számolt be „Első vizsga, hadigőzhajónkkal” című írásában a Komáromi Lapok július 30– án megjelent 17. számában a lap szerkesztője: „Lapunk egyik számában nyilvánított azon ohajtásunk, vajha az itt horgonyzó gőzös hadi hajóvá alakítatnék, teljesedésbe ment. Hadilag felszereltetett, szükséges tüzérséget, s őrséget kapott, s oldalán Klapka tábornokunk nevét viseli, mint a szilárd elszántség s kihívó bátorság rendítetlen jelképét. Tegnap d. u. a hajó, Prágai őrnagy főparancsnoksága alatt, rövid vizsga utazásra (recognoscirung) küldetett. A partokat a kiváncsi nézők nagy tömege lepé el, s egy hosszas tengeri utra induló hajót sem követhet nagyobb, s több szerencsekivánás, mint mennyiben gőzösünk részesült. Harmadszor csengettek. A gőz sűrűbb gomolyokban tódult ki a kéményből. Az oly sokáig tétlenül hevert vaskos kerekek, elébb lassan, majd gyorsabban kezdék csapkodni a hullámokat, nehány percz, s gőzösünk immár a Duna közepén haladt Pest felé. Nézők kebelét, a kandiság feszítette, s nem hogy elhagyták volna a partot, sőt számban szaporodtak, s alig várták, hogy a hajó vissza térve, ujságokat hozzon. A triesti kikötőben képzeltem magam, épen ily érzelmek várják a hajót, melly a világ másik részéből hoz híreket. Percz, percz után haladt. Nyolcz óra lőn. S a hajót nem csak hogy nem láttuk még, sőt neszét sem hallottuk. A nézők arczán aggodalom ült, bajt sejditettek. Csakhamar vita keletkezett a bátrabbak és a nyúlszívűek között. Ugyan már hogyan történhetett volna baja? Nem látták önök minő éhesen tátották szájukat azok az ágyúk, alig várva, hogy gyomrukba egy pár gombócz bocsájtassék, melyeket ők aztán arra küldtek volna, ahonnan csak rossz szemmel is mertek reájok nézni. Ily beszélgetések között távolról közeledő moraj ütötte meg füleinket. A Duna alsó részére tekinténk, mintha onnan viradna fel boldogságuunk hajnala, s megpillantók hajónkat. E jelenetre egy hatalmas „hurrah” borította el a levegőt. Az idő, mely a hajó megpillantása, és kikötése között elfolyt, hosszabbnak látszott lenni, mint egész távolléti ideje. Végre a kikötőbe ért, s a vizsga eredményét következőleg hallottuk elmesélni. A hajó bátran, de ovatosan haladt, a nélkül, hogy ellenséges csapatot, vagy csak vizsgát is lehetett volna észrevenni. Almáshoz közeledvén két utazó szekeret pillantának
meg. Az admirál lelke szinte nevetett örömében, azt hitte, hogy ismét valami diligence tévedt erre, s képzeletében szinte pakoltatta már a hajóra, s mutató a tábornoknak, mint az első kirándulás gazdag zsákmányát. A főparancsnok rendeletéből, Almásnál 1 tiszt szállott ki a partra, 32 legényével, vizsgálódni a faluban, és vidékén, s megtekinteni az említett, s erre tartó két szekeret. Ez alatt a gőzös Neszmély felé ment. Izsán túl, Radványon hitték ellenségre bukkanni, s a fiúk már előre örvendtek, mint fogják őket üdvözölni, de mind hijába.
(Befejezés a következő számban)
Németh István
DUNATÁJ HETILAP
